Vannak élethelyzetek, amikor nem tanácsra van szükség.
Hanem arra, hogy valaki ott legyen,
amikor még nem tudod, merre tovább.
A kísérés számomra nem módszer,
hanem jelenlét.
Egy olyan közös tér, ahol lehet kérdezni,
megállni, újragondolni,
és lassan visszatalálni a saját belső iránytűdhöz.
Dolgozom egyénileg, családokkal,
szülő–gyermek helyzetekben,
döntési és krízisidőszakokban.
Mindig az adott élethelyzethez igazodva,
címkék és elvárások nélkül.
Van, amikor nem történt semmi drámai.
Mégis elfáradtál.
A mindennapok súlya, az állandó helytállás,
a „még ezt megcsinálom” sorozata
lassan elviszi az erőt.
Ilyenkor nem új célokra van szükség,
hanem megállásra.
Egy olyan térre, ahol nem kell teljesíteni,
ahol a fáradtság nem hiba, hanem jelzés.
A kísérés ebben az állapotban arról szól,
hogy visszatalálj ahhoz a ponthoz,
ahonnan újra lehet lélegezni.
Vannak döntések, amelyek nem férnek bele
egy pro–kontra listába.
Amikor bármerre nézel, veszteségnek tűnik.
Amikor túl sok a szempont,
és közben egyre halkabb a saját hangod.
Ilyenkor nem a „jó döntést” keressük,
hanem azt az irányt,
amelyben önazonos maradhatsz.
A kísérés segít tisztábban látni,
különválasztani a félelmet a valódi igénytől,
és meghallani azt, ami benned már megszületett,
csak még nem mert megszólalni.
amikor azt érzed: valami nincs rendben,
de nem tudod pontosan megfogalmazni, mi az.
Aggódás, bűntudat, tanácstalanság
gyakran egyszerre van jelen.
A kísérés itt nem ítélkezik,
nem címkéz,
nem keres gyors megoldásokat.
Teret ad annak,
hogy megértsük, mi történik a gyerekben –
és közben mi történik benned.
Mert a gyerekekhez vezető út
sokszor önmagunkon keresztül halad.
Vannak időszakok,
amikor az addigi kapaszkodók eltűnnek.
Változás, veszteség, lezárás után
az ember gyakran azt érzi:
„nem tudom, ki vagyok most”.
Ez nem kudarc.
Ez átmenet.
A kísérés ebben az állapotban
nem sürget,
nem tol vissza a „régi működésbe”.
Segít megtalálni azt az új belső talajt,
amely már nem ugyanaz,
de már a tiéd.
