Az írás számomra nem magyarázat.
Hanem figyelem.
Olyan tér, ahol kimondható az,
ami beszélgetésben még túl halk,
vagy túl nehéz lenne.
Írok meséket, gondolatokat, könyveket –
nem tanítani,
hanem kísérni.
Az írás nálam nem különül el a segítői munkától.
Ugyanarról szól:
megérkezésről, átmenetről,
és arról, hogy a változás akkor indul el,
amikor már nem siettetjük.
A szavak nem oldják meg az életet.
De néha megtartanak addig,
amíg a megoldás megérik.
Az eddig megjelent és készülő könyveim
mind egy belső útnak a különböző állomásai.
Nem módszert adnak, hanem teret.
Nem siettetnek, hanem megtartanak.
Az Ébredés egy belső megállás könyve.
Azokról a pillanatokról szól,
amikor valami már nem működik úgy,
mint régen, de az új még nem látható.
Segít felismerni a belső mozdulatot,
amely elindítja a változást – csendben,
erőszak nélkül.
A Főnix az újjáépülés könyve.
Arról szól, hogyan lehet veszteség,
szétesés vagy kifáradás után
újra kapcsolatba kerülni önmagunkkal,
a testünkkel és másokkal.
Nem visszatérés a régihez,
hanem egy új, élőbb működés felé vezető út.
A Caldera a mélyebb rétegeket érinti.
Azt a belső teret, ahol a feszültségek,
kérdések és felismerések
már nem magyarázatot, hanem figyelmet kérnek.
Ez a könyv nem válaszokat ad,
hanem megtart abban,
ami még formálódik.
Vannak történetek, amelyek nem hangosan beszélnek.
Nem tanítanak. Nem akarnak megváltoztatni. Csak leülnek melléd egy fáradt estén, és megvárják, amíg készen állsz meghallani őket.
Ez a könyv ilyen.
Gyerekek, kamaszok és felnőttek történetei fonódnak össze benne. Félelmek, remények, újrakezdések és apró pillanatok, amikor valami mégis megmozdul bennünk. Ha jól figyelsz, lehet, hogy egy történetben magadra ismersz.
Vannak könyvek, amelyeket megírunk.
És vannak könyvek, amelyek végig kísérnek egy darab életet.
Ez a könyv egy életút darabjai. Egy nő történetei,
különböző időkből, különböző nézőpontokból.
Csak megmutat egy utat. Úgy ahogy ő járta.
És miközben olvasod…
lehet, hogy egyszer csak nem róla szól. Hanem rólad.
Mit jelent ma férfinak lenni?
Erősnek maradni akkor is, amikor belül bizonytalan vagy? Gondoskodni, teljesíteni, helytállni – és közben valahogy megtalálni azt is, hogy ki vagy mindezek mögött? A Hiánycikk a Férfi férfiakról szól, de nem csak férfiaknak.
Kapcsolatokról, szerepekről, elvárásokról, közelségről és távolságról. Arról, hogyan tanulunk szeretni, hogyan próbálunk megfelelni egymásnak, mit kezdünk a sebezhetőséggel, és mi történik akkor, amikor a régi férfi- és női szerepek már nem működnek úgy, mint valaha, az újak pedig még nem mindig adnak biztos kapaszkodót. Nem kész receptet kínál arra, milyen az „igazi férfi”. Inkább kérdez. Néha kényelmetlenül. Néha játékosan. Néha fájdalmasan. És közben arra hív, hogy ne egymásban keressük a hibát, hanem próbáljuk megérteni, hogyan lehet férfiként és nőként úgy kapcsolódni egymáshoz, hogy közben egyikünknek se kelljen elveszítenie önmagát. A férfi talán nem hiánycikk. Lehet, hogy csak újra meg kell tanulnunk észrevenni egymást.
Miért írok?
Miért írok?
Az írás számomra ugyanaz, mint a kísérés:
figyelmes jelenlét.
Meghallani azt, ami még alig hallható.
Írok, mert vannak érzések,
amelyek csak akkor találnak formát,
ha szavakká válhatnak.
És mert hiszem,
hogy néha egy mondat is elég ahhoz,
hogy valaki ne érezze magát egyedül.
