Az írás számomra nem magyarázat.
Hanem figyelem.
Olyan tér, ahol kimondható az,
ami beszélgetésben még túl halk,
vagy túl nehéz lenne.
Írok meséket, gondolatokat, könyveket –
nem tanítani,
hanem kísérni.
Az írás nálam nem különül el a segítői munkától.
Ugyanarról szól:
megérkezésről, átmenetről,
és arról, hogy a változás akkor indul el,
amikor már nem siettetjük.
A szavak nem oldják meg az életet.
De néha megtartanak addig,
amíg a megoldás megérik.
Az eddig megjelent és készülő könyveim
mind egy belső útnak a különböző állomásai.
Nem módszert adnak, hanem teret.
Nem siettetnek, hanem megtartanak.
Az Ébredés egy belső megállás könyve.
Azokról a pillanatokról szól,
amikor valami már nem működik úgy,
mint régen, de az új még nem látható.
Segít felismerni a belső mozdulatot,
amely elindítja a változást – csendben,
erőszak nélkül.
A Főnix az újjáépülés könyve.
Arról szól, hogyan lehet veszteség,
szétesés vagy kifáradás után
újra kapcsolatba kerülni önmagunkkal,
a testünkkel és másokkal.
Nem visszatérés a régihez,
hanem egy új, élőbb működés felé vezető út.
A Caldera a mélyebb rétegeket érinti.
Azt a belső teret, ahol a feszültségek,
kérdések és felismerések
már nem magyarázatot, hanem figyelmet kérnek.
Ez a könyv nem válaszokat ad,
hanem megtart abban,
ami még formálódik.
A mesék nem a gyerekek privilégiumai.
Felnőttként talán még nagyobb szükségünk van rájuk.
Ezek a mesék nem tanulságosak,
nem javítanak meg,
nem ígérnek gyors feloldást.
Megállítanak.
Megérintenek.
És hagyják, hogy az olvasó a saját tempójában legyen jelen.
A gyógyulás nem azt jelenti, hogy már nem fáj.
Hanem azt, hogy nem kell elmenekülnöd előle.
Nem minden kérdés akar választ.
Van, amelyik csak azt szeretné, hogy végre meghallják.
Vannak utak, amelyeken nem előre kell menni,
hanem megérkezni oda, ahol éppen vagy.
Miért írok?
Miért írok?
Az írás számomra ugyanaz, mint a kísérés:
figyelmes jelenlét.
Meghallani azt, ami még alig hallható.
Írok, mert vannak érzések,
amelyek csak akkor találnak formát,
ha szavakká válhatnak.
És mert hiszem,
hogy néha egy mondat is elég ahhoz,
hogy valaki ne érezze magát egyedül.
